Ady Endre : Hideg Május
Hideg május
Nem
tudom én, hisz május volna most is,
Van most is asszony, fény, illat, meleg,
Elvétve tán nyit orgonavirág is,
Vannak tán most is ifjú emberek,
Józan eszét tán most is elhajítja
Mámoros éjjel egy-egy szeladon:
De mégis, mégis, nem lángolunk, mint régen,
Olyan ész nélkül, olyan szabadon...
Virágos ágyon nincs kedvünk pihenni,
Ha est közeleg s a vén nap búcsúzik,
Csillagsugáros éjjel nem zokog fel
A naiv, balga, édes naktmuzik...
Más a virág, nem bódít most az illat,
Ki álmodoz most május éjjelén?...
Egy csöppnyi flört s haza sétál az ifjú,
Mert május van, de ő fáradt, szegény...
Járom a korzót, kergetem az álmot...
Mennyi szép asszony, nyíló szép leány!...
Borulj rám, álom, borulj a szívemre,
Tégy eszelőssé, úgy, mint hajdanán!...
- Mily édes arc!... Milyen termet!... Utána,
Májusnak ifja lettem újra én!...
...Ej, mért fárasszuk halálra magunkat,
Aludjunk inkább május éjjelén...
/ Ady Endre /
Márai Sándor : Virágok
Virágok
Úgy lépnek fel, sorban, mint egy divatbemutatón a próbakisasszonyok: sudáran, kacér illegéssel, kibontva pompájukat, mely céltalan és érthetetlen. Az árvácska, ez a takaros és szomorú erényesség, a gyöngyvirág, az első áldozás fehérségével és csengettyűszavával, a tulipán ,a bazsarózsa s az első rózsák, harmatos díszükben, maradi formáikkal, emésztő, édes szenvedélyű illatával , ez a virágok bemutató hónapja.
/ Márai Sándor /
.png)
Mentovics Éva: Az ibolya ébredése
Az ibolya ébredése
Bár
a hó még eltakarta,
vágyódott a szép tavaszra.
Felébredt a cinkeszóra,
s hópaplanját félretolva
kikémlelt ott, szép szerényen,
egy sombokor rejtekében.
Langy tavaszi szélre várva,
bimbót bontott zsenge szára.
Arany fényét rácsorgatva,
Nap színezte napról napra,
s hogy szép legyen éjjel álma,
Hold ezüstje szállt szirmára.
Kelyhére a pirkadattal,
harmatgyöngyöt szórt a hajnal,
abban mosdott minden reggel,
s megszáradt a napmeleggel.
Ha kibomló szirmát tárta,
szellő fürdött illatába',
szépségétől elbűvölve,
méhek dongták-zsongták körbe.
Híre futott; - Kinyílt újra,
a szép tavasz hírhozója!
Kék ibolya - szerény szépség -
elűzi a telet végképp.
/ Mentovics Éva /
Kosztolányi Dezső : Virágok beszéde
VIRÁGOK BESZÉDE
RÓZSA.
- Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.
SZEKFÜ.
- Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az életet imádom, mely pártatlan, mint a természet.
MUSKÁTLI.
- Piros bokorugró szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi, híresnépszínművek elfelejtett primadonnái.
TÁRNICS.
- Lila selyemzsebkendőmet lengeti a szél. Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok virágja.
KAMILLA.
- Csecsemők első itala, haldoklók ajkán az utolsó íz. Orvosi székfű. Matricaria Chamomilla. Ne csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem. Gyógyszerészkisasszony vagyok.
HAJNALKA.
- Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam neked az utat. Emlékszel még rám?
FUKSZIA.
- Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kinai tolmácsot.
TUBARÓZSA.
- Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök. A szájad, a szájad.
KATÁNG.
- Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő, októberi mezőkön. A természet ravatalán én világitok.
NEFELEJCS.
- Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, ugy hogy már belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett...
ORGONA.
- Ha átzug rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom, melynek hangjai haragoszöldek és lilák.
TULIPÁN.
- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szívem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.
BÜDÖSKE.
- Nem én voltam.
LILIOM.
- Zsiros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem önmagam. Millió vágyamból túlvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom, hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.
PIPACS.
- A burzsoa gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten orditom a forradalmat.
NADRAGULYA.
- Ifiur, ifiur, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten nyugosztalja, elemésztettem, meg hogy csak afféle méregkeverő dajna volnék. Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le kicsit. Nagyon tűz a nap. Hadd borítsam aranyos orcájára virágos kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért szabódik? Krisztus úgyse, nem mérges.
IBOLYA.
- Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni?
HÓVIRÁG.
- Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. Ez is valami.
PITYPANG.
- Egy régi tízkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a mező zöldasztalára s ott felejtett.
ÁRVÁCSKA.
- Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok, melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült, elvette a pompás nőszirmot, vele mulat az üvegházban, elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak. De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem. Megélek én a jég hátán is.
NAPRAFORGÓ.
- Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az élet és úgy fénylik, mint az igazság.
PAPSAJT.
- Nekem, sajnos, mindig papsajt. Szeretnék már egy kis változatosságot.
ERIKA.
- No, azért nem vetek meg egy kis erotikát sem.
JUDÁSPÉNZ.
- Köralaku leveleim olyanok, mintha valami ügyetlen kéz vágta volna ki áttetsző ezüstpapírból, aztán körülszegte volna pezsgőszin cérnával. Úgy rémlik, hogy nem is élek. Ezzel szemben a többi virág mind elvirít, míg én cserjémről levágva hónapokig diszelgek a szobákban öntözetlenül, anélkül, hogy elhervadnék. Az árulásnak hervadhatatlan érdemei vannak. Örökkévaló vagyok, mint a gonoszság.
NÁRCISZ.
- »Kertem nárciszokkal végigültetéd...« Mindig ezt a verset mondogatom magamban. Mindig Csokonai Vitéz Mihályra gondolok.
ORKIDEA.
- Természetellenesnek látszom, de azért a természet termett. Ajkam olyan színű, mint a nyershús, duzzadt, mint a gyulladásos torok s nyálkás és mézes. Néha azt hiszed, hogy nem is vagyok virág, hanem egy kis véres sárkány. A gyarmati napfény bujasága árad belőlem, melyet nem tudok soha elfelejteni. Fázékonyan üvegházakba vonulok a plebejus virágok elől. Wilde Oszkár szeretett engem. Én is őt.
GYÖNGYVIRÁG.
- Első áldozásom után fehér ruhában ballagok haza májusi délelőttön, kezemben elefántcsont-kötéses imakönyvemmel.
VIOLA.
- Négyen vagyunk nővérek, én, a fehér, aztán a kék, aztán a rózsaszín, aztán a sárga. Ruhánkat egy varrónő varrta. Édesanyánk gondos nevelésben részesített bennünket. Háziasak vagyunk, kedvesek, szelídek. Ki vesz el bennünket, uraim? Bármely agglegény rideg otthonát földeritenők. Mosolygunk jobbra-balra, kacérkodunk is, az illem keretén belül, ahogy efféle úrilányokhoz illik. Azonnal odaugrunk ahhoz, aki táncra kér. Ekkor nevünket egy kis betű ugratással franciásan ejtjük ki, ilyenformán: viola.
CSALÁN.
- De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a szóvirágokkal, mert hosszura nyúlik. Ne vegye rossznéven csípős megjegyzéseimet. Távol a világtól a szatíra műfaját művelem. Ezért senki sem szeret engem. Csak a szamár.
/ Kosztolányi Dezső /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)