Szeptember
Fagyó mosolyú
délután:
sárguló alma
fönn a fán.
Borzongó
lombok
reszketeg,
útra készülő
levelek.
Hóharmat
színű
kikerics:
hűvösödnek
a vizek is.
Ezüst
szakállú
holdvilág:
szigorodnak
az éjszakák.
Gyapjasodik
a
kicsi őz:
észre se vettük,
itt az ősz.
/ Kányádi Sándor /
Különös ősz
A
szilva édes
kékje meghasadt,
míg légbe szállt fehér láng-pillanat,
s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, -
észrevétlen kitágult a világ.
Legszebb
az ősz,
ha benne nyár
vakít,
s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,
s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, -
őszi nyárból szemedbe néz a tél.
Legszebb
az ősz,
ha benne végtelen,
s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,
s a lelkeken új táj ragyogtat át
egy gyönyörű és kegyetlen csodát,
mikor
pogány, s nem pogány istenek
átölelik hitetlen szívedet,
s az elmúlásra égő méz csorog,
s az almafákon édenkert-dalok.
A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,
a legszebb őszből életünk zenél,
volt-életünk, fájó tücsök-magunk,
s végül hullt levél szélén hallgatunk.
Különös
ősz
ez. Arany tűz lobog,
s a boldogok is boldogtalanok.
A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,
s az ágsötétbe belekap a szél.
Most
keresem seholsincs-életem,
hogy szilva kékje mesélget nekem.
Mesél, de édes kékje meghasad,
míg légbe száll fehér láng-pillanat.
Különös
ősz!
Benne a végtelen,
de csak véges dalol neked, nekem:
sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,
elmúlások mosolygós istene.
/ Lelkes Miklós /
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök
a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva
néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És
valóban ősszel
a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette
szép
ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál
hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én
ujjam hegyével halkan
Lantomat megpendítem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -
Kedvesem,
te űlj
le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.
Ha
megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
/ Petőfi Sándor /
Ősszel
Híves,
borongó őszi
nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán…?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert
fájna most felhőtlen
ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék –
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán –
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Ott
kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, –
Hullám-mosott gazdag virány –
Fehér juhak s tulkok sereggel –
Minő kép ez!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Füst
koronáz erdőt,
bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vigan forog… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
S
ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs – boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Oda
van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se napfény sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság,
egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Óh
jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid
és
zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj –
Ez, amit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Kinek
sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyujts énekeddel.
/ Arany János /
Egy kellemes őszi barangolás a Gella-hegy dűlőiben így, szüret után ...
A táj békés, csupán a lenge szellő kutakodik, mintha keresné az aranyló fürtöket, melyek tegnap még a levelek közül előkandikálva szívták magukba az őszi napsütés éltető, érlelő melegét. Ám a duzzadó fürtök, megválva az őket életre hívó, tápláló, gondoskodó szőlőkarok ölelésétől, már másutt folytatják "életüket".
Szinte hallom, amint a különleges színekben, fényekben pompázó növények hálával telt suttogással köszönik meg a napsugarak szelíd simítását.
A szőlősorok, a tőkék, a levelek még most is mesélnek. Bízom benne, hogy csodálatos, színpompás átváltozásukban, meséikben még sokáig gyönyörködhetünk, mielőtt a fagyos tél indul hódító útjára a kanyargós dűlőutak színét vesztett dombjai és lankái között itt, a Balaton-felvidéken.
/ Mentovics
Éva /
.jpg)
.jpg)
.jpg)