Szeptember

 

Kányádi Sándor : Szeptember

  Szeptember 

Fagyó mosolyú

délután:

sárguló alma

fönn a fán.

Borzongó lombok

reszketeg,

útra készülő

levelek.

Hóharmat színű

kikerics:

hűvösödnek

a vizek is.

Ezüst szakállú

holdvilág:

szigorodnak

az éjszakák.

Gyapjasodik a

kicsi őz:

észre se vettük,

itt az ősz.

    

                  /  Kányádi Sándor  /

                                                    

Szeptember

 

Kjoszeva Szvetla : Néma levelek

 

Lelkes Miklós: Különös ősz

Különös ősz

A szilva édes kékje meghasadt,

míg légbe szállt fehér láng-pillanat,

s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, -

észrevétlen kitágult a világ.

Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,

s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,

s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, -

őszi nyárból szemedbe néz a tél.

Legszebb az ősz, ha benne végtelen,

s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,

s a lelkeken új táj ragyogtat át

egy gyönyörű és kegyetlen csodát,

mikor pogány, s nem pogány istenek

átölelik hitetlen szívedet,

s az elmúlásra égő méz csorog,

s az almafákon édenkert-dalok.

A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,

a legszebb őszből életünk zenél,

volt-életünk, fájó tücsök-magunk,

s végül hullt levél szélén hallgatunk.

Különös ősz ez. Arany tűz lobog,

s a boldogok is boldogtalanok.

A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,

s az ágsötétbe belekap a szél.

Most keresem seholsincs-életem,

hogy szilva kékje mesélget nekem.

Mesél, de édes kékje meghasad,

míg légbe száll fehér láng-pillanat.

Különös ősz! Benne a végtelen,

de csak véges dalol neked, nekem:

sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,

elmúlások mosolygós istene.

                                /   Lelkes Miklós  /

                                                                     

Ősz

 

Petőfi Sándor – Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpendítem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

                 /     Petőfi  Sándor    /

                                                     

   

Ősz

 

Arany János : Ősszel

  Ősszel

Híves, borongó őszi nap;

Beült hozzám az únalom:

Mint a madár, ki bús, ki rab,

Hallgat, komor, fázik dalom.

Mit van tennem? olvasni tán…?

Maradj Homér, fénydús egeddel,

Maradj te most!… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,

Mosolygó, síma tengerarc,

Élénk verőfényes vidék –

Óh, fájna most nekem e rajz!

Kék fátyol messze bérc fokán –

Arany hajó, mely futva szegdel

Bibor habot… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;

Itt zölden a nyájas sziget;

Fölötte lomb, alatta lomb,

Árnyas berek, zengő liget, –

Hullám-mosott gazdag virány –

Fehér juhak s tulkok sereggel –

Minő kép ez!… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,

Vendégies hivójelül;

Hősek családja, víg csoport,

Áldoz, toroz máglyák körül;

Lantszóra lejt ifjú, leány;

Kettős pohár, mézízü nedvvel,

Vigan forog… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,

Szabadságért nem küzdenek,

Mert elnyomás, népszolgaság

Előttük ismeretlenek.

Törvényök nincs – boldog hiány!

A vének élőszája rendel

Igazságot… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!

A természet lassan kihal;

Nincs többé nagyszerű, csoda,

Többé se napfény sem vihar;

Pacsirta nem szánt, csalogány

Nem zöngi dalját este, reggel;

Nincs délibáb… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;

A nappal egy világos éj;

Nem kék az ég, nem zöld az ág,

Menny, föld határán semmi kéj;

Csak sír az égbolt ezután

Örök unalmu lanyha cseppel,

Mig szétolvad… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet,

Hunyó dicsőség lantosa;

Érdekli mostan lelkemet

Borongó ég, kihalt tusa,

Emlékhalom a harc fián,

Ki az utolsók közt esett el,

Remény nélkül… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,

A zizegő haraszt, mohar,

Magános tölgy a domb felett,

Bolyongó tűz, hullámmoraj –

Ez, amit lelkem most kiván!

Enyésző nép, ki méla kedvvel

Multján borong… Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen

A hős apákhoz költözött

Daliák lelke megjelen,

Alánéz bús felhők között

És int feléd: „Jer, Osszián,

A holtakat miért vered fel?

Nincs többé Caledonián

Nép, kit te felgyujts énekeddel.

                   /   Arany János  /

             

Ősz