Február
Februári hírek
Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.
A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének, összehúzták törzsüket, hogy vékonyabbnak lássanak - ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.
Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a kékes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legelgettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.
A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha vége lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján.
De a február nem hagyta magát.
,,Még azt mondják, egy húron pendülök azzal a vékonypénzű, tavaszba kacsintó márciussal - gondolta. - Azt már nem! Tél vagyok én a javából. Azt a jégenkopogóját!" - és olyan havat küldött szalonkaváró gondolatainkra, hogy azonnal előhúztuk a szánkókat.
A szánkóra ocsúszsák, lóherekötegek kerültek, s az életet széthordjuk a határban. Az etetők nagyon látogatottak. Szinte zsúfoltak. Foglyokon kívül sármányok, tengelicek is ott keresgélnek, sőt - ami igazán nem kívánatos - az egyik etető alól fekete- és szürkevarjak lebbennek el. A távolság nagy, de azért megpróbálom az egyik szürkét leszólítani. A szürke gyorsan és egészségesen távozik.
Az egyik etetőoszlop végén karvaly üldögél. Jobb helyet is választhatott volna! Az etető körül madártollak... Gazember!... Csak bevárna! Meddő kívánság. De azért odalövök, amikor fellibben a levegőbe. Hull a tolla. Talán nem jön vissza?
Nyulak szaladgálnak a szánkó körül. Kettesben-hármasban. Szaglálódnak, veszekednek. Irigylésre méltó, jóvérű legények. Ebben a hidegben...
A fákon itt-ott ölyvek gubbasztanak. Az egyik fa alatt fogolycsapat szedeget. A fa tetején ül az ölyv. A foglyok egyáltalán nem izgatják. Pedig csak le kellene ereszkednie, és máris meglenne az ebéd. Azaz nem egészen. Az ebédet még meg is kellene fogni. Az pedig veszedelmesen gyorsan repül. Még ha hurokban lenne, vagy betegen vánszorogna... De így nem erőlteti a dolgot.
A szarvasok, őzek a fenyves részekbe húzódtak. Itt vág legkevésbé a szél, itt lehet legjobban meghúzódni, és valami kis gyenge élelem is akad. Nagy lóherekötegekkel toldjuk meg a sovány harapnivalót.
Még egy kis kitartás - biztatom őket gondolatban, bár ezt könnyű mondani, aztán hazamenni, hol mínusz tíz helyett plusz húsz van. De itt kint, hol orgonál a szél, hordja a havat, és nincs pihenés sem éjjel, sem nappal; küzdeni éhséggel, riadozni embertől, állattól! Itt kitartani - nehéz, nagyon nehéz sor!
(1935)
Pete László Miklós : Röpke Januári tavasz
RÖPKE JANUÁRI TAVASZ
Sápadt
napfény,
Kemény szél;
Januárban
Szabadságra ment
A Tél.
Méltóságos,
szép hitek,
Talán mégsem lesz hideg.
Hideg hajnal,
Fényes ég;
Fájdalmasan integet
A Messzeség.
Vén
ködös felhő-zárvány,
Csapdában a szivárvány.
A meleg sál
Kelendő;
Súlyos felleg fölöttünk
A Jövendő.
Békét
könnyez ránk az ég,
Ám a tavasz messze még.
Nem
tudjuk még,
Hogy mi vár;
Ezért hozott
Röpke tavaszt
Január.
Sok jót talán nem várunk,
Ha elesünk, felállunk.
Esti felhő
Bozontos,
A világnak
Az életünk
Nem fontos.
Röpke
téli Kikelet,
Isten szava szól veled.
Tavaszias
január,
Nem nyomasztja a lelkünket
Most se a hó
Se a sár.
A
világ a fagyos telet rettegte,
Januári tavaszt kaptunk helyette.
Ha félnénk most a világunk romlását;
Isten ritkán eszi forrón a kását.
/ Pete László Miklós /
A magyar kulrura napja - január22
A magyar kultúra napja – január 22.
A
MAGYAR HIMNUSZ „SZÜLETÉSNAPJA
1989
óta január 22-e a magyar kultúra napja. Kölcsey Ferenc –
kéziratának tanúsága szerint – 1823. január 22-én fejezte be
a Himnuszt, illetve készítette el a már meglévő
szöveg
tisztázatát.
A
Himnusz Kölcsey Ferenc legnagyobb hatású költeménye. Címe
egyben megjelöli a vers műfaját
is –klasszikusan az Istenhez szóló verseket nevezték himnusznak.
A költő
a mű első és
utolsó szakaszában Isten áldását kéri a magyar népre, szinte
könyörög Isten oltalmáért. A nyolc versszak átfogja a magyar
történelem évszázadait: a sikeres, értékekben gazdag
időszakokat,
valamint a „vérzivataros”
időket
egyaránt.
A
költemény teljes címe: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros
századaiból. Napjainkban alcím nélkül, mai helyesírással csak
a főcímet
használjuk: Himnusz. A vers keletkezésének helyszíne: Cseke.
Jelenleg Szatmárcseke a település neve.
A
vers keletkezése után hat évvel jelent meg először
Kisfaludy Károly Aurora című
irodalmi zsebkönyvében,
majd 1832-ben kötetben.
A
Himnusz megzenésített változata 1844 tavaszán keletkezett, Erkel
Ferenc zeneszerző
egyik legismertebb alkotása.
A megzenésített Himnusz már a 19. században a magyarság egyik
jelképévé vált. Voltak olyan időszakok,
amikor ideológiai
okokból le akarták cserélni a Kölcsey-Erkel művet,
de végül
több mint másfél évszázada folyamatosan énekeljük a „nemzeti
imádságunkat”.
A
Himnusz kézirata a magyar nemzet egyik legbecsesebb kulturális
értéke, jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik.
Minden év
január 22-én Kölcsey kéziratát, valamint a Himnuszt megzenésítő
Erkel Ferenc zeneszerző kottáját
kiállítják, így ezen a napon az érdeklődők
eredetiben is láthatják.
Ladányi Mihály : Téli vers
Téli vers
MÁR
Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.
Köztük
énekem is madártalan. Ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll föl.
Kétszerkettőnégy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli a hátam.
Tavasz,
találj rám!
Legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben,
rügyezzenek
ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!
/ Ladányi Mihály /
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)