Márai Sándor : Virágok
Virágok
Úgy lépnek fel, sorban, mint egy divatbemutatón a próbakisasszonyok: sudáran, kacér illegéssel, kibontva pompájukat, mely céltalan és érthetetlen. Az árvácska, ez a takaros és szomorú erényesség, a gyöngyvirág, az első áldozás fehérségével és csengettyűszavával, a tulipán ,a bazsarózsa s az első rózsák, harmatos díszükben, maradi formáikkal, emésztő, édes szenvedélyű illatával , ez a virágok bemutató hónapja.
/ Márai Sándor /
.png)
Mentovics Éva: Az ibolya ébredése
Az ibolya ébredése
Bár
a hó még eltakarta,
vágyódott a szép tavaszra.
Felébredt a cinkeszóra,
s hópaplanját félretolva
kikémlelt ott, szép szerényen,
egy sombokor rejtekében.
Langy tavaszi szélre várva,
bimbót bontott zsenge szára.
Arany fényét rácsorgatva,
Nap színezte napról napra,
s hogy szép legyen éjjel álma,
Hold ezüstje szállt szirmára.
Kelyhére a pirkadattal,
harmatgyöngyöt szórt a hajnal,
abban mosdott minden reggel,
s megszáradt a napmeleggel.
Ha kibomló szirmát tárta,
szellő fürdött illatába',
szépségétől elbűvölve,
méhek dongták-zsongták körbe.
Híre futott; - Kinyílt újra,
a szép tavasz hírhozója!
Kék ibolya - szerény szépség -
elűzi a telet végképp.
/ Mentovics Éva /
Kosztolányi Dezső : Virágok beszéde
VIRÁGOK BESZÉDE
RÓZSA.
- Hódolj, mint királynénak szokás. Aztán majd megengedem, hogy ajkaiddal illesd ruhám szegélyét.
SZEKFÜ.
- Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával. Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek, tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az életet imádom, mely pártatlan, mint a természet.
MUSKÁTLI.
- Piros bokorugró szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi, híresnépszínművek elfelejtett primadonnái.
TÁRNICS.
- Lila selyemzsebkendőmet lengeti a szél. Milyen bohémes. Itt a virágok gavallérja. Itt a gavallérok virágja.
KAMILLA.
- Csecsemők első itala, haldoklók ajkán az utolsó íz. Orvosi székfű. Matricaria Chamomilla. Ne csodálkozz, hogy latinul is tudok. Egyetemet végeztem. Gyógyszerészkisasszony vagyok.
HAJNALKA.
- Amikor hajnali zenét adtál, vidéken, a kedvesedhez én mutattam neked az utat. Emlékszel még rám?
FUKSZIA.
- Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kinai tolmácsot.
TUBARÓZSA.
- Láz emészt, elájulok, fáj a fejem, megőrülök. A szájad, a szájad.
KATÁNG.
- Kék, hideg lámpám utolsóul lobog a didergő, októberi mezőkön. A természet ravatalán én világitok.
NEFELEJCS.
- Ne felejts, ne felejts! Egész életemben ezt kiabáltam, ugy hogy már belérekedtem. Azt hiszed, ért valamit? Azért mégis elfelejtett...
ORGONA.
- Ha átzug rajtam az áprilisi vihar és tépázza haragoszöld leveleimet, lila fürtjeimet, orgonálok. Egy tavaszi misét játszom, melynek hangjai haragoszöldek és lilák.
TULIPÁN.
- Előkelő, gazdag családom évekig kezeltetett külföldi ideggyógyintézetekben. Nem tudok érezni, makacsul hallgatok, az a rögeszmém, hogy én vagyok a világ közepe. Nincs szívem. Nincs szavam. Nincs szagom. Estélyi ruhámban hidegen kevélykedem. Szép vagyok és boldogtalan.
BÜDÖSKE.
- Nem én voltam.
LILIOM.
- Zsiros, buja illatom senkit se tévesszen meg. Már régen legyőztem önmagam. Millió vágyamból túlvilági ábránd lett. Oltárokra vágyakozom, hogy májusi délutánokon ott hervadjak el, mint fiatal apáca.
PIPACS.
- A burzsoa gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten orditom a forradalmat.
NADRAGULYA.
- Ifiur, ifiur, tessék mán idegyönni, lelkem, galambom. Nézze, mit nem mondanak rólam a népek. Hogy boldogult uramat, Isten nyugosztalja, elemésztettem, meg hogy csak afféle méregkeverő dajna volnék. Ide zargattak a dögös árok mellé, szégyenszemre. Üljön le kicsit. Nagyon tűz a nap. Hadd borítsam aranyos orcájára virágos kötényemet. Ha szomjas, kóstolja meg ezt a jóféle bogyót. Mért szabódik? Krisztus úgyse, nem mérges.
IBOLYA.
- Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni?
HÓVIRÁG.
- Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. Ez is valami.
PITYPANG.
- Egy régi tízkoronás arany vagyok, melyet valamilyen kártyás pottyantott a mező zöldasztalára s ott felejtett.
ÁRVÁCSKA.
- Még mindig abban a poros, sötétkék bársonyruhácskában járok, melyet szegény édesanyám adott rám. Apám azóta megnősült, elvette a pompás nőszirmot, vele mulat az üvegházban, elkényeztetett csemetéi körében. Engem elfelejtettek, kidobtak. De a jégkéreg alól is kiütöm fejemet. Ne féltsetek engem. Megélek én a jég hátán is.
NAPRAFORGÓ.
- Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az élet és úgy fénylik, mint az igazság.
PAPSAJT.
- Nekem, sajnos, mindig papsajt. Szeretnék már egy kis változatosságot.
ERIKA.
- No, azért nem vetek meg egy kis erotikát sem.
JUDÁSPÉNZ.
- Köralaku leveleim olyanok, mintha valami ügyetlen kéz vágta volna ki áttetsző ezüstpapírból, aztán körülszegte volna pezsgőszin cérnával. Úgy rémlik, hogy nem is élek. Ezzel szemben a többi virág mind elvirít, míg én cserjémről levágva hónapokig diszelgek a szobákban öntözetlenül, anélkül, hogy elhervadnék. Az árulásnak hervadhatatlan érdemei vannak. Örökkévaló vagyok, mint a gonoszság.
NÁRCISZ.
- »Kertem nárciszokkal végigültetéd...« Mindig ezt a verset mondogatom magamban. Mindig Csokonai Vitéz Mihályra gondolok.
ORKIDEA.
- Természetellenesnek látszom, de azért a természet termett. Ajkam olyan színű, mint a nyershús, duzzadt, mint a gyulladásos torok s nyálkás és mézes. Néha azt hiszed, hogy nem is vagyok virág, hanem egy kis véres sárkány. A gyarmati napfény bujasága árad belőlem, melyet nem tudok soha elfelejteni. Fázékonyan üvegházakba vonulok a plebejus virágok elől. Wilde Oszkár szeretett engem. Én is őt.
GYÖNGYVIRÁG.
- Első áldozásom után fehér ruhában ballagok haza májusi délelőttön, kezemben elefántcsont-kötéses imakönyvemmel.
VIOLA.
- Négyen vagyunk nővérek, én, a fehér, aztán a kék, aztán a rózsaszín, aztán a sárga. Ruhánkat egy varrónő varrta. Édesanyánk gondos nevelésben részesített bennünket. Háziasak vagyunk, kedvesek, szelídek. Ki vesz el bennünket, uraim? Bármely agglegény rideg otthonát földeritenők. Mosolygunk jobbra-balra, kacérkodunk is, az illem keretén belül, ahogy efféle úrilányokhoz illik. Azonnal odaugrunk ahhoz, aki táncra kér. Ekkor nevünket egy kis betű ugratással franciásan ejtjük ki, ilyenformán: viola.
CSALÁN.
- De most már, kedves Kosztolányi, végezzen a virágokkal és a szóvirágokkal, mert hosszura nyúlik. Ne vegye rossznéven csípős megjegyzéseimet. Távol a világtól a szatíra műfaját művelem. Ezért senki sem szeret engem. Csak a szamár.
/ Kosztolányi Dezső /
Mészáros Lajos: Tavaszi pillanat
Tavaszi pillanat
Hó borítja még a tiroli hegyeket,
déli lankáin már ébred a természet.
Előbb a hóvirág dugta ki a fejét,
nem érezte már jól hó alatt a helyét.
Lejjebb haladva a ritkás tölgyerdőbe
a medvehagyma is jön a jó időre.
Fanyar illatát már messziről érezzük,
vitaminhiányunkat kielégítjük.
Tavaszi pillanat tárul szemünk elé,
egy hóvirágárus gördül szállónk mellé.
Furgonjából apró csokrokat szed elő,
bódító illlata idecsal sok vevőt.
Tisztáson ibolya díszíti a füvet,
nehogy itt rakjatok bográcsozó tüzet.
Szedjetek belőle egy illatos csokrot,
ki ne irtsátok a kék ibolya bokrot.
Tavaszi napsugár, melengeti arcunk,
megvívtuk a téllel a kegyetlen harcunk.
No, de itt a tavasz, félre a bánattal,
fogadjuk jó kedvvel, kellő alázattal.
/ Mészáros Lajos /
Lelkes Miklós: Beszélgetés a hóvirággal
Beszélgetés a hóvirággal
Kíváncsi
zöld s szirom, fehér,
s míg kékarany köntöshöz ér
fura táncú felhőalak,
lent nyíló virágpillanat.
Szirmán két évszak: ég a hó,
a tél tétován távozó,
s lobbanni kész másik világ
tükrén már láng-cseresznyefák.
Kíváncsi zöld s szirom, fehér,
kérdezitek: hűség mit ér?
Sokszor semmit, nekem sokat.
Víz futtat csend-csillagokat.
A vers játék csak, hóvirág,
és nem lesz tőle jobb világ?
Hát ez hiába-intelem,
ha egy vers úr lesz szívemen...
S te nem játék vagy, hóvirág?
Feletted leng szélfútta ág,
s csüggedt világba áthozod
zöld, fehér pillanatsorod,
az egyszerűt, de nagyszerűt,
szépséghez mindig hű derűt,
jelennek szóló ég-jelet:
kinyílt tavasz-szereteted.
A vers játszik, kis zöld-fehér,
ha könnycseppes hóval a tél
lelket telít, s az ember ül
búsan és tehetetlenül,
s akkor is, ha már tág határ,
s a hangok szabad szárnya száll,
s égen, vízen csend-csillagok
testén dalszárnyuk átragyog.
A Föld gondterhelten sötét.
Vers és virág, mondj egy mesét,
mely őrző szívében hagyott
tavaszt, szépséget, csillagot!
/ Lelkes Miklós /
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)