"Minden tavasznak van egy kitüntetett napja, ami minden más tavaszi napnál fényesebb.
Mikor a napsugár még csiklandóbban játszik a tarkón, mikor a szellők még huncutabbul fütyülnek,
mikor a kikelet ritmusára még veszélyesebben ver a szív, mint más tavaszi reggeleken.
Naptárakban sajnos nincs jelölve ez a kacér és szédítő ünnep, ezzel a páratlan reggellel csakis a lélek számol."
/ Cserna-Szabó
András /
TAVASZI ÉBREDÉS
Mily szép a csodás, szent ébredés!
Az illatozó, szerény kis virág.
Mily szép künn a hímes, üde rét,
Virágtól ékes, friss gyümölcsfaág.
Mily
szép a madárdaltól hangos
Határunkban a zöld erdő, berek…
Mily szép az Istent dicsérő lantos,
Ki új tavaszban zeng új éneket!
Mily
szép a hívő
szívben
a tavasz,
Ige szárnyán jött szent ébredés,
Elhal ekkor ajkakról a panasz,
Dermedtség helyett: – felengedés…
Mily
szép az Úrért égő
szeretet,
Mely szerte áraszt csodás illatot –
Tavasz kertjének ösvénye mellett
Isten legkisebb virága vagyok.
/ Vágréti Irma /
Tavaszhoz
Ifjú lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.
Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;
Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyítod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.
Hozd magaddal a pacsirtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.
S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.
Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;
Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!
/ Petőfi Sándor /
Április végén
A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.
A
lomb nem mozdul. A fűszál
is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.
S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.
Álmodom-e,
hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.
De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon;
enyhe az est; illatos a virág;
virágzó fák közt kél a holdvilág.
A
földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.
Fehér
erdőn
fehérlő
holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.
/ Gárdonyi Géza /
Április.
Szégyelld
magad április,
Bolond időt hoztál
Mondhatom hogy
Szépen be is mutatkoztál.
Ahelyett hogy napfénnyel,
Ragyognál az égen
Szürke fellegekkel,
Borítottad szépen.
Szelek fújnak egyre
Kergetik őket,
Idezavarod most
Az áztató esőket.
Elseje van igaz,
De nem lesz a mentséged,
Simogatnod kellene
Réteket, mezőket.
Szegény rigók is
Rakják már a fészket,
Szorgos munkájukat
Kárörömmel nézed.
Ne szórakozz április,
Tavasznak kell lenni
Napfényben, kék ég alatt
Kellene már ülni.
Kávémat a kertben
Iszogatnám én már,
De itt állok az eresz alatt
Köntösben oly bambán.
Tujáimat lengeted,
Fújod most a széllel
Mit kezdjek most én
Ezzel az idővel?
Szürke vagy és sivár,
Pedig a lelkem vár
Madárdaloktól hangos
Minden erdő s határ.
Már csak napod fénye
Hiányzik az égről ,
Ne is suttogj nekem
Csodás kikeletről!
Hiszem hogy ha látom,
Eltéve nagykabátom
Ruháimat könnyű
Pulóverre váltom.
Addig amíg nem lesz
Tavaszias az arcod,
Jobb ha átgondolod
Mit sem érő harcod.
Nem is leszünk jóba
Ha ezt így folytatod,
Most rajzoljak az égre
Magamnak egy napot?
/ Lukács Judit /
Vers ifjú barátaimnak, áprilisról
Figyeld
a tavaszt, szép április
víg ébredését, a meggyvirágot,
erdők és mezők illata friss,
sarlót kapálnak a kovácsok.
Nézd,
készül a nyár, gyümölcsök
bölcsőjét ringatja már a szél,
lassan fölszakadozik a pörzsölt
kukoricások helyén a tél.
Minden
mozdul, zajong, a határ
teli füttyel, tompa püffögéssel,
nyugodt szigetre senki nem talál,
fának dűl a kapás, úgy ebédel.
Azt,
ami új, lásd, április hozza,
a szántóföldeket átöleli,
vigyáz- nyárra beérjen a búza,
a barmot zöld mezőre hajtja ki.
Április,
tavaszi ég szülője,
a szíveinkbe hozd meg a dalt,
legyen a földnek búzája, szőlője,
legyen hite, hogy minden ág kihajt.
/ Tarbay Ede /
.jpg)